Fogd be!

Fogd be!

Azt hiszem, elmondtam már párszor. Szeretném, ha végre felfognád! Soha nem fogod be, amikor végre hazaérek és szeretném végre megnézni a sporthíreket vagy egy meccset a televízióban, mert állandóan arról faggatsz, hogy mi történt a munkahelyemen? És az egyik kérdés teszed fel a másik után. 
Ettől rögtön kíváncsivá válok, hogy miért is lettem annyira érdekes a számodra most. Nyomozol utánam? Megpróbálsz rajta kapni valamin? Na, ebből biztosan nem eszel! Okosabb vagyok, mint te. Sokkal okosabb! Az, hogy mi történik a munkahelyemen, ahhoz semmi közöd, és semmit sem fogsz megtudni a terveimről, csakis arról, amiről úgy döntök, hogy tudhatsz róla. De ennek nem most van itt az ideje, úgyhogy hagyj végre békén, szeretném, ha csendben maradnál és nyugodtan nézhetném a játékot tovább! 
De te csak nem hagyod abba! Hiába megy a tv, csak mondod a magadét, és nem érdekel téged az, hogy épp ezt nézem, és ez nekem fontos! Tehát egyáltalán nem vagyok fontos neked, ez most már nyilvánvaló a számomra, tehát meg kell mutatnom, hogy igenis fontos tudok lenni! Utálom, amikor ezt csinálod! Érzem most a fájdalmat belül, megnyitottad a sebem, az önző és gyerekes viselkedésed miatt, de már tudom, hogy mit is fogok tenni! Tudom, hogy fogom megállítani ezt a fájdalmat belül, amit kiváltottál, és hidd el, meg is fogom tenni!
Te soha nem tudod, hogy mikor kell befogni a pofád?
Persze most azt gondolod, hogy te csak jót akartál nekem és udvariasságból kérdezted meg, hogy milyen volt a napom, de az igazság az, hogy csak jól akarod ettől érezni magad, hogy úgy tűnjön te egy gondoskodó és odaadó személy vagy, akit érdekel a partnere. De én átlátok ezeken a játszmáidon, tudom, hogy ez az egész csak egy játék, egy csalás!
Olyan vagy, mint egy bosszantó kiskutya, aki ráharap a bokámra és összeszorítja azt.
Csak fogd be, jó? Nem tudok koncentrálni arra, amire akarok, mert a duruzsolásod azt lehetetlenné teszi.
,,Hogy vált be az új munkatárs?"
,,Hogy haladsz az új projekttel, az ügyeiddel?"
,,Kivel voltál ma üzleti ebéden és hol? Jó volt, ízlett az étel? 
Csak fogd már be! De nem, te még motyogsz tovább. Nem hinném, hogy őszintén érdekelne a válaszom. Csak azt gondolom, hogy azért csinálod ezt, hogy hosszú monológokat folytathass önmagaddal. Tudod, milyen szánalmas és unalmas vagy? Egyre inkább a meccsre koncentrálok, különben félő, hogy az unalmas és értéktelen szövegedtől elaludnék vagy kómába kerülnék. Bla-bla-bla...
Csak fogd be! Nem? Nagyszerű! Akkor sem fogok mondani semmit! Csöndben maradok és figyelem a meccset, hátha leesik. Még csak bólintani sem fogok, vagy nemet mondani vagy megrázni a fejem. Teljes csend.
Hálisten, végre abbahagytad! Vagy csak esezdbe jutott, hogy levegőt kéne venned. Ó, szuper, hogy észrevetted, hogy nem figyelek rád! Elhiheted, hogy hallottam, amit mondtál, de direkt nem válaszoltam rá, mert tudni akarom, hogy mi következik ezután, és hadd találjam ki, persze, hogy jön a kérdés, amire számítottam, hogy ,,figyelsz te egyáltalán rám?". És igen, úgy van, ahogy előre megjósoltam, de nem fogok rá válaszolni. Folytasd csak, ismételd meg a kérdést, én akkor is úgy teszek, mintha a képernyőre koncentrálnék és az sokkal fontosabb lenne a számomra, mint az, amit mondasz. A szemem sarkából azonban figyellek, és ez az egész nem azért van, mert nem érdekelsz. Látom, ahogy előre hajolsz és keresed a tekintetemet. Nem mozdulok. Tudom, hogy ott vagy, de nem reagálok. 
Ilyenkor néha csinálsz valamit, hogy végre rád figyeljek, például hozzám vágsz egy párnát. Ez persze nem egy szemét cselekedet, nem olyan, mint amikor én vágok hozzád dolgokat. De ezzel máris eszembe juttattad a kávéscsészét, amit a múltkor törtem darabokra, mikor hozzád vágtam. Vennem kell helyette egy másikat. Most lábújjhegyre állsz és a falhoz dőlsz. Na mindegy, az még a múlt héten volt, és most meg már harmadszorra teszed fel ugyanazt a kérdést. Megint jön a párna? Nem, úgy döntesz, hogy a sarkadra állsz, és felteszed a kérdést: 
- Hozzád beszélek, hallod? 
Persze, hogy hallom, de nem felelek rá és már érzem is, a hangodban felerősödő indulatot, és érzem is a tüzet, amit a forrás, az üzemanyag biztosít bennem, amit a negatív, kritikus mondataidnak és érzéseidnek köszönhetek, és a fájdalom bennem, amit az előbb okoztál, lassan csitulni kezd.
- Kérlek, válaszolnál nekem?
Nem, nem fogok, és rögtön el is kell fordítanom a fejem, hogy ne lásd a kaján vigyoromat, amit a ,,parancsolgatásod" okoz nekem. Ez szórakoztató. Látom, hogy a kezedet ide-oda helyezed a csípődön és a lábaiddal a földön tipródsz. 
,,Mi történt? Miért nem válaszolsz nekem? "
A hangod már élesebb, jelezve nekem a szorongásod és a frusztráltságod, így újabb forráshoz jutok általuk. Tartom az üres, érzéketlen tekintetem, bármulom a tv képernyőjét. Látom ugyan a tv-ben a mozgásokat, de úgy távolabbról, hiszen most teljes erőmmel rád koncentrálok, a hangodra, a cselekedetedre és érzem a forróságot, ahogy töltődök az üzemanyaggal, a forrásommal. Az érzés elsöprő.
,,Miért nem felelsz nekem?"
A kérdések most már arról szólnak, hogy miért nem felelek. Ez egy éles váltás, és látszik, hogy nem is a munkám érdekel már, hanem az, hogy miért nem válaszoltam. Szánalmas vagy! Folytathatod a kérdezgetést még egy darabig, úgyis tudom, hogy mi lesz a vége! Egy ideig még próbálkozol, aztán kiviharzol a szobából.
A becsapott ajtó további forrásokat ad nekem.
Aztán persze visszajössz, mert mindig ezt csinálod. Visszajössz és bocsánatot kérsz, bár igazából nem is tudod, hogy miért is akarsz bocsánatot kérni.
Persze ez sem fog megakadályozni abban, hogy egy sor kérdéssel kezdj el bombázni engem, csak, hogy valahogy megtörd a csendet:
- Felbosszantottalak valamivel?
- Megbántottalak? 
- Valami rosszat mondtam?
- Nem figyeltem oda rád?
- Mondtam valamit, amit támadásnak vettél?
- Kérlek, mondd meg, hogy mit csináltam rosszul!
- Kérlek, szólalj már meg, beszélgess velem!
- Utálom ezt. Gyűlölöm ezt az érzést. Mi rosszat tettem?
 
Amikor ezeket kérdezed, minden alkalommal nő bennem a forrás és a hatalomérzetem veled szemben. A seb, amiket létrehoztál bennem, most lezárul, a fájdalom megszűnik és én élvezem a hatalmat, amit a helyzet biztosít a számomra. Fogalmad sincs róla, hogy amiket csinálsz, az mind csak a helyes irányba viszi a dolgokat a számomra. Csak maradok továbbra is ülve, nem is nézek rád.
Erre felálsz és szeretnél közém és a televízió közé állni, de tudom, hogy nem fogod megtenni, és kikapcsolni sem mered. Emlékszel még mi történt legutóbb, amikor ezt csináltad és nem vágysz arra, hogy újra megtörténjen az. Csak ülök és élvezem a szenvedésedet és a szánalmas próbálkozásaidat. A játék folytatódik. Kérdezgetsz tovább, majd bocsánatot kérsz és megpróbálod kideríteni, hogy mit mondtál vagy csináltál rosszul. Bízol abban, hogy kideríted, hogy mi a baj, de ebben tévedsz. Elbuktál. 
Ekkor megpróbálsz megvesztegetni azzal, hogy tereled a beszélgetést a holnap estére, amikor a barátaim jönnek hozzánk italozni, és te elmeséled, hogy milyen különlegességet is főzöl. De én tartom magam, és hallgatok. Nem is nézek rád. Nem létezel a számomra.
Most már arra vagyok kíváncsi, meddig tudom tartani ezt a csendet veled!
Nem nagyon jöttél rá, hogy mit is kéne csinálnod ebben a helyzetben és ez a megállapítás örömmel tölt el. Hiszen továbbra is csak kérdezgetsz, aztán győzködöd magad, és keresed a választ arra, hogy mi is történt, és ez a helyzet megnyugtat engem. Szeretnéd, ha a dolgok rendben lennének. Most félórára magamra hagysz, de aztán jössz vissza megint és folytatod a próbálkozást, csak másképp. 
Pedig már pontosan tudhatnád, hogy mit kellene tenned ahhoz, hogy a dolgok megváltozzanak. Csendben maradnál és elfoglalnád magad, amíg én nem döntök úgy, hogy beszélni kívánok veled, és persze manipulállak, hogy információkhoz jussak, na meg üzemanyaghoz.
De szerencsémre itt van a te empatikus természeted és még erőfeszítéseket sem kell tennem a forrásokért, hiszen mindig meg akarsz érteni, meg akarsz gyógyítani, segíteni akarsz nekem, így semmit sem kell tennem, azért, hogy forráshoz jussak.
Így a csend folytatódik mindaddig, amíg ezt megtehetem veled.
H.G Tudor nyomán.

Az üzenet elküldése sikeres volt!

A feliratkozás sikeres volt!